A bányászmúzeum

 Legtöbben leginkább már a szállást vártuk, de persze tudtuk, hogy ez közel sem ilyen egyszerű, hiszen egyetlen megállónk csupán a benzinkút volt, ami még csak a József bácsitól kapott lapon sem szerepelt, tehát nem számított programnak. (pedig személyes véleményem szerint elég kalandos volt)

 - Most hova megyünk? – fordult felém álmos arccal Kiki.

 - Fogalmam sincs – vontam meg a vállam – Kérdezd meg Sinyát! Ő mindig hozza a lapot.

 - Sinya! – üvöltött fel Kiki, annak ellenére, hogy szegény Sinya pont mellette állt – Hol szállunk le most?

 Sinya a fülét fogva (Kiki kilyukaszthatta a dobhártyáját) emelte ki a táskájából a lapot, és olvasta fel az első megállót:

 - Bányászmúzeum.

 - Köszi! – harsogta ismét Kiki, majd visszafordult.

 - Miért kiabálsz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

 - Mert nagy a hangzavar – magyarázta.

 - De ha melletted áll, akkor… Á, mindegy – legyintettem, ezzel Kikire hagyva az ő sajátos logikáját.

 Sinya kábé akkora távolságra volt tőle, mint én tőle, és mi mégsem üvöltve beszélgetünk. De ha hangzavar van, akkor hangzavar van. Mit lehet csinálni?

 - Nézünk horrort? – kiáltott fel hirtelen Tibi – Egy csomót letöltöttem otthon!

 - Ne menőzzél, Tibor! Fogadok, hogy ha látnál egyet, be is hugyoznál, és nem bírnál utána aludni! – kiáltott hátra Balázs.

 - Maximum csak a plüssével – súgta oda Ákos.

 - Ez nem volt vicces – nézett rá komolyan Balázs, mire mindhárman elröhögtük magunkat. Igen, még én is.

 Köztudott tény, hogy Balázs és Ákos imádják a horrorfilmeket, és rengetegszer néznek szünetekben is. Ez mind szép és jó, de én horrort eddig csak és kizárólag google képekben láttam. Nagyon félős vagyok, és volt olyan, hogy egy hónapig nem bírtam este belenézni a tükörbe, hála Bloody Mary legendájának. De akkor összeszedtem minden bátorságom, és hátrakiabáltam Tibinek:

 - Majd este, a szálláson! – kacsintottam.

 - Ok, de akkor valami durvát – biccentett Ákos – Mik vannak?

 - Kör, Átok… - sorolta Tibi.

 - Ne ilyen japán fa… - kezdte Balázs, de pont akkor nézett rá József bácsi szúrós szemekkel – Fantazykat, hanem horrorokat! 

 - Insidious! Na, az horror! – kiáltott fel Ákos, mire nagyot nyeltem.

 Erről a filmről már korábban hallottam, és a képeket is megnéztem belőle. Maradjunk annyiban, hogy még azok után is alig bírtam aludni.

 - Oké, de az kinek van meg? – kérdezte Geri.

 - Nekem! – emelte fel hirtelen a telefonját G, és abban a pillanatban nagyot dobbant a szívem.

 Eszembe jutottak azok az idők, mikor együtt néztünk filmeket, leginkább akciókat, mert mind a ketten azokat szeretjük. (ő a horrorokat is) Engem, mivel nem bírom a vér látványát, mindig ő nyugtatott meg, ha egy lelövős jelenet után összerándultam. Igen, már csak annyitól. Szóval legbelül reménykedtem, hogy majd a szálláson is ő fog engem nyugtatgatni, miközben az Insidioust nézzük.

 - Megjöttünk! – kiáltott fel hirtelen József bácsi, mire mindenki hangosan kántálta, hogy: „Ajj, ne már!” – De, de! Egy kis múzeum senkinek sem árt!

 - De nem is használ – fogta a fejét Robi, miközben elhaladt mellettem.

 Amint Kikivel is leszálltunk, megcsapott a meleg levegő, és egyből izzadni kezdtem. Már akkor éreztem, hogy ez nehéz menet lesz.

 - Oké. Szóval elmondom a menetrendet – kezdett bele monológjába József bácsi, mire mindenki ösztönösen és unottan mást kezdett el csinálni, a figyelésen kívül – Először elgyalogolunk a bányászati múzeumhoz, majd megtekintjük a Csontváry múzeumot. Utána szabad program, fél hatig.

 Mire mindannyian felfedeztük, hogy végzett a mondandójával, elindultunk Pécs utcáin. Először egy hatalmas ló szobrot pillantottunk meg, ami a fiúk figyelmét különösen felhívta a részletesség miatt, aztán egy nagy „Vizes cuccot”, (Kiki így nevezte el) amibe legszívesebben gondolkodás nélkül belegázoltunk volna, de mivel velünk volt az ofő, a fiúk engedelmesen megkérdezték.

 - Belemehetünk? – nézett rá Boti, de meg sem várva a választ, már üvöltve rohantak bele a vízbe.

 - Nem! – kiáltott utánuk József bácsi, de reménytelenül.

 Geri, Tibi, Robi és Boti, már javában fröcskölték egymást, és az sem zavarta őket, hogy ezt mind ruhástul. Igen. Érett, nyolcadik osztályos gyerekekről beszélünk.

 - Most azonnal gyertek ki onnan! – harsogta József bácsi, ám erre még csak rá sem bagóztak.

 Ekkor megindult Heni, mire persze rögtön felkapták a fejüket, és a fröcskölést is befejezték.

 - Na, húzás kifelé! – mondta határozottan.

 A fiúk eleinte ijedt arckifejezéssel bámultak Henire, de utána felröhögtek, és fröcskölni kezdték.

 - Fejezzétek be, ti idióták! – kiabált Heni, miközben ő is locsolni kezdte őket.

 - Tényleg hagyjátok abba! – kiáltottam én is, de ez többet ártott, mint használt. 

 Folytatva a reggeli vízzel locsolást, ismét megkaptam ugyanazt, csak most már mind a négy fiútól. Az egész fröcskölést csak nevetéssel nyugtáztam, majd én is belegázoltam a jó hideg vízbe, és én is visszaadtam azt.

 Nem sokára az egész osztály becsatlakozott a pancsolásba, és egymást fröcsköltük, locsoltuk nevetve, amíg aztán az ofő el nem vesztette a türelmét.

 - Na, most már elég legyen! – üvöltötte olyan hangosan, mint amit még sosem hallottunk tőle.

 Mindenkiben egy emberként állt meg az ütő, és mint hogyha az éppen csobbanó víz is lemerevedett volna a lábunk alatt.

 - Minden évben elhozlak benneteket egy kirándulásra, pénzt és időt nem kímélve…

 - Az a mi pénzünk – súgta oda Balázs, mire visszatartott nevetéssel válaszoltam:

 - És a mi időnk.

 - Ti meg arra sem veszitek a fáradságot, hogy ember módjára viselkedjetek! – folytatta József bácsi, teljesen kikelve magából – Úgyhogy most nagyon szépen megkérlek titeket, hogy másszatok ki abból a nyomorult vízből, és gyerünk abba a kurva bányászati múzeumba!

 Itt tényleg mindenki figyelt, hiszen József bácsi még sosem káromkodott. Teljesen lefagyva és megilletődve totyogtunk ki a száraz macskakőre, és a víztől megázott ruhánkat csavargatva indultunk el csendben, a múzeum felé.

 - Azt mondta, kurva – suttogta a teljesen megrémül Kiki.

 - Azt – bólintottam.

 - Mondott volna még mást is, ha tovább bent szórakozunk – lépdelt el mellettünk Balázs gúnyos hanggal, mire halkan elröhögtük magunkat.

 Az egész osztály teljes hallgatagsággal gyalogolt előre, így természetesen egyből meghallották a mi nevetésünket, mire lesütött szemmel vigyorogtunk tovább.

 Amint megérkeztünk a bányászmúzeum elé, már teljesen szárazak voltunk, hála a tűző napnak. Még előttünk álldogált egy diákcsoport, akikkel együtt kellett bevonulnunk, ahol egy kissé dagadt férfi fogadott bennünket, kiből áradt az izzadságszag. Eleinte ijedten szimatoltam meg a ruhámat, hogy nem belőlem jön e, de megnyugodva vettem aztán észre, a férfi pólóján ékeskedő három hatalmas verejtékfoltot. Őszintén szólva, kicsit sajnáltam, amiért bent kell állnia végig, de amint lesétáltunk a hűvös bánya aljára, egyből elillant ez a gondolat, és az váltotta fel, hogy miért nem itt van, ebben a nagy melegben? Egyből nem lenne gond az izzadsággal. Na, mindegy. Ahogy a nagy bajusza alatt motyogott érthetetlenül, addig mi azon nyafogtunk, hogy hol lehetne már leülni. Egyetlen egy fotel volt a sarokba állítva, de azt a fiúk foglalták el előttünk. Hm. Rendesek.

 - Ne legyetek már parasztok, engedjétek oda Lizt! – kiáltott oda Balázs Botinak, aki éppen Tibit nyomta bele a fotelba, miközben Geri őrült erővel verte. Kicsit hangosak voltak, de ezt igazából senkit sem zavart, még az izzadt férfit sem, aki nem is foglalkozott velünk.

 - Ez kedves volt, de hagyjad csak! – mosolyogtam rá Balázsra.

 - Nem azért, csak látom milyen gyenge vagy – felelte egyszerűen, mire elröhögtem magam.

 - Kösz – nevettem kínosan.

 - Alap – biccentett, majd odament Ákoshoz beszélgetni. 

 - Te, én úgy unom ezt a szart! – nyafogott Kiki, mellém lépve.

 - Hm… Nézd Ábelt! – kiáltottam.

 - Jó ötlet! – csillant fel a szeme, és már ott sem, volt. 

 Én csak röhögve néztem utána, és azon gondolkoztam, hogy lehet valaki ennyire szerelmes. És akkor megint eszembe jutott G. És elszomorodtam. És már az sem érdekelt, hogy osztálykiránduláson voltunk, de haza akartam menni. Nem akartam látni, azt az elvesztett esélyemet, amit régen oly sokszor ölelhettem, és csókolhattam. Akit szerettem, és még mindig szeretek.

 - Köszönöm szépen a figyelmet! – hallottuk az utolsó mondatát az izzadt férfinek, mire mindenki nyugodtan sóhajtott, és amilyen gyorsan csak tudott, kislisszolt a teremből.

 - Végre vége! Már nagyon untam – nyújtózott Robi.

 - Pedig úgy láttam, hogy ti egész jól elvoltatok – lépett oda József bácsi – A következő múzeumban figyeljetek oda! – mondta fenyegetően, és elment.

 - Basszus, ez a Jóska bá, mindenhol ott van – rázta a fejét Boti.

 - De tényleg! Lehet, hogy tud teleportálni! – kiáltott Kiki izgatottan.

 - Biztosan – veregettem vállba, fejcsóválva.

 - Na, gyertek, megyünk a Csontváry kiállításra! – invitált minket Teleportáló Jóska bá, mi pedig ezt a kijelentését egy laza „Jaj, ne már” nyögéssel fogadtuk.

 Gyalogolhattunk ismét a tűző napon, egy újabb unalmas múzeumba.