A kiállítás

 A tűző napon, már mindenki szinte vonszolta kimelegedett és fáradt testét. Semmi kedvünk nem volt még egy múzeumba bemenni, attól függetlenül, hogy ez még csak a második lett volna az utazás során.

 - Várjatok meg! – kiabált utánunk Bendi, aki egy kissé lemaradt csapatunktól.

 - Akkor fussál, more! – üvöltött vissza Balázs.

 - De nem tudok – nyöszörgött tovább olyan tempóval „sietve” felénk, amit még egy csiga is megirigyelt volna.

 - Ne maradjatok le! – szolt József bácsi, hátra sem nézve.

 - Úr Isten! Miből van ennek az embernek a lába? – nézett rám Kiki kétségbeesetten, aki úgy ki volt már vörösödve a forróságtól, hogy azt hittem, ott helyben elájul.

 - Az oké, de miből van a bőre? – kérdeztem – Hűti magát, vagy mi?

 Szóval szenvedtünk elég rendesen, és mikor végre a kiállításhoz értünk, (fogalmam sincs mi volt a neve, teljesen kiment a fejemből) egyből betömörültünk az épület melletti minimális árnyékba, és a betonon helyet foglalva vártuk, amíg az osztályfőnökünk lerendezi a bemenetelt. Legszívesebben ott helyben megpusztultam volna, ám mikor beléptünk, már nem csak hogy melegünk volt, de majdnem megfulladtunk a beszorult levegő miatt.

 - Itt sosem szellőztetnek? – haladt el mellettünk G, In Flames-es pólója aljával legyezve arcát, mire egyből megcsapott a jellegzetes, és erős parfüm illata. Mondanom sem kell, hogy legszívesebben letámadtam volna hátulról, csak hogy szagolgatni tudjam, de végül meggondoltam magam. Nem akartam a frászt hozni rá.

 - Úgy tűnik – sóhajtottam, és követtem a példáját. Én is legyezgetni kezdtem magam, csak én az utcán kapott Pécses újsággal.

 - Nem tőled kérdezte – jelentette ki Zoli határozottan, mire nem tudtam mit mondani, csak ösztönösen lesütöttem a szemem.

 Az „idegenvezető” meglehetősen mogorvának tűnt. Olyan szemekkel vizslatott minket, mintha kirabolni készültünk volna a múzeumot. Azt sem túlzottan szerette, ha belemerészkedünk a festmények egyméteres aurájába, és idegesen ránk üvöltött minden alkalommal, mikor nem tartottuk be szigorúan a szabályokat. Szegény Kikit egyszer sikerült nagyon megijeszteni, de annyira, hogy még vagy két métert hátraugrott, és ráesett Ákosra. Szerencsére nem dőltek el, de utána végig azt kellett hallgatnom, Kiki oldaláról, hogy miért nem Ábel állt mögötte, mert akkor valószínűleg elkapta volna, és megcsókolta volna, és akkor járhatnának, szóval konkrétan leírta, hogy egy szimpla megbotlásból milyen gyerekeik születnének. Ákos pedig azt ecsetelte, hogy ő jobban örülne, ha Kiki nem lenne ilyen hihetetlenül béna, és annak még jobban, ha legalább a mellével felé fordulva esett volna rá. Hát igen. Mi már megszoktuk, hogy a nyolcadikos fiúk eléggé perverzek tudnak lenni, de néha még most is tudnak meglepetést okozni.

 - Hány terem van még? – nyafogott Tündi hangosan, mire már az ötödik szobában néztük meg a festményeket.

 - Ó, ne aggódj Tündi, már csak az ágyas terem van hátra, és tudjuk, hogy az érdekel! – kacsintott neki Boti, majd összeröhögött a három barátjával.

 Tündi ezt már csak egy sima szemforgatással lerendezte, és ment tovább Cinti kezét fogva.(?) 

 Az egyetlen, aki élvezte a kiállítást, az Sinya volt. Ő képes volt egy képnél, öt pernél tovább bámészkodni, amit még mi is elismeréssel fogadtunk. A legtöbben viszont csak nyöszörögve végighaladtak a termeken, és végül csak ott vártak minket az ajtó előtt.

 - Hova rohantok, gyerekek? – csodálkozott József bácsi, mikor megpillantotta ezt a társaságot.

 - Szabad programra. Az Árkádban biztosan van wifi – magyarázta természetes arccal Máté, mire elmosolyodtam.

 - Elhozlak titeket Pécsre, és ti arra sem veszitek a fáradtságot, hogy körbenézzetek a városban? – rázta rosszallóan a fejét József bácsi.

 - Miért, eddig nem azt csináltuk? – üvöltötte be Geri, mire hatalmas röhögésben törtünk ki. Erre az ofő nem mondott semmit, csak elengedte a füle mellett a megjegyzést, és kikísért minket az épületből.

 - Most már szabad program van? Akarok venni magamnak egy fürdőruhát! – emelte le a napszemüvegét a szemére Tündi.

 - Még meglátogatunk egy templomot, aztán mehettek, amerre láttok – legyintett József bácsi.

 - Nem hagyhatnánk ezt inkább ki? – hisztizett Kiki, akinek már tényleg céklaszínű volt az arca a forróságtól – Megsülök!

 - A templomban hideg lesz! – bíztatta József bácsi, és már mehettünk is tovább, amit mindenki egy hangos nyögéssel fogadott.

 - Nyugi, Kiki! Elméletileg van erre egy szökőkút szerűség, amivel kicsit lehűtheted magad! – nyugtattam.

 - De akkor menjünk most oda, mert nagyon rosszul érzem magam!

 - Ábel! Szólj előre Jóskának, hogy Kiki rosszul van, és hogy álljunk meg a szökőkútnál! – fordultam Ábel felé, aki egy bólintással már előre is futott.

 - Miért pont őt kérted meg? – kérdezte hisztérikusan Kiki.

 - Mert mindjárt elájulsz – magyaráztam természetes arccal, de a barátnőm teljesen kiakadva folytatta:

 - Éppen ezért nem vagyok jó passzban! Most direkt rám nézett.

 - Fejezd már be! Mindenki lehet rosszul! Nézd meg Kittit! Mindjárt megfullad, annyit beszél, látszik az arcán! – mutattam Kitti felé, aki bizonyára ismét egy roppant izgalmas történetét hadarta az unott arcú Heninek, aki szinte rá se bagózott. Olyan feje volt Kittinek, mint aki lefutotta a fél maratont, csak ezt mind énekelve, ilyen melegben, és sí kabátban. Bár nem úgy nézett ki, mint aki rosszul van, csak éppen lihegett.

 - De ő kit akar elcsábítani? – bámult rám értetlen arckifejezéssel Kiki, mire inkább csak otthagytam, és előre szaladtam, beszállni a kérlelésbe.

 - József bácsi, nézzen már hátra! Úgy kimelegedett szegény, hogy alig lát! Magának nincs melege? – kérdeztem felháborodott hangnemben, a teljesen nyugodtan gyalogoló osztályfőnökünktől.

 - Kibírja – felelte rezzenéstelen arccal.

 - Dehogy bírja! – akadt ki Ábel a fejét fogva.

 - A templomban hideg lesz – jelentette ki József bácsi, nyugodtan.

 - Ha maga miatt fog itt elájulni ez a lány, akkor maga fogja cipelni egészen a szállásig, remélem, tudja! – fenyegette Ábel idegesen, és hátrafutott Kikihez.

 Én is kezdtem aggódni a barátnőmért, aki már alig állt a lábán, így Ábel segített neki a járásban úgy, hogy barátnőm jobb karját a vállára dobta, és a csípőjénél fogva egyensúlyozott vele. Kiki másik helyzetben már rég meghalni akart volna a szerelemtől, de jelen helyzetben másra sem tudott figyelni, csak arra, hogy mennyire fáj a feje, és milyen melege van. Én is odafutottam, és a kulacsomból öntöttem rá egy kicsit az ásványvizemből.

 - Ez meleg! – mondta, és csak akkor jutott eszembe, hogy a vizem feltehetően már felforrósodott a táskámban, így inkább abbahagytam a locsolást.

 - József bácsi! Kiki szarul van! – próbálkozott Ábel még egyszer, de hatástalanul. Mint ha nem is érdekeltük volna, úgy menetelt előre.

 - Ezt nem így kell! – ért mellénk Ákos is, és elüvöltötte magát – A kurva életbe!

 Az ofőnk erre a kijelentésre egyből megtorpant, és szikrákat szórva a szeméből hátrafordult.

 - Ki volt ez? – kérdezte idegesen.

 - Kiki mindjárt elájul! – mondtam kétségbeesetten.

 Mivel most már József bácsi is látta, hogy nem volt túlzás, mikor azt mondtuk, hogy vérvörösen izzik a feje, hátrarohant a már lassan hallucináló Kikihez.

 - Gyertek! Megyünk a kúthoz! – jelentette ki, és látszott az arcán, hogy ő is kétségbeesett a látványtól.

 - Végre! – fogta a fejét Ábel.

 A következő képkocka az volt a kirándulásból, hogy Kikit két oldalról segítik a járásban, Ábel és József bácsi, én mögöttük próbálok árnyékként szolgálni, a többiek meg rémülten tömörülnek körülöttünk. Amint a kis kúthoz értünk, mindenki két kézzel próbálta hozni a hideg vizet, és ráborítani a barátnőm arcára, aki nemsokára kezdett visszatérni a valóságba. Mikor sikeresen tudott figyelni, Ábelt és az ofőt lecseréltem, és az ölembe hajtott fejét simogattam.

 -  Úr Isten! – jelentette ki egy kis hallgatás után.

 - Mi a baj? Megint rosszul érzed magad? – kérdeztem ijedten.

 - Nem… Soha nem voltam még jobban – suttogta, majd lehunyta a szemét.

 Egyből tudtam, hogy Ábelre célzott, és hogy a lehunyt szeme alatt, éppen a jelenetet képzeli tovább. Már ismerem őt egy ideje.

 - Mehetünk, srácok? – invitált József bácsi menőn, illetve, próbált menőn.

 - Ja – visszhangzott unottan az osztály, és folytathattuk a kimerítő utunkat a templom felé.