Az indulás

 A buszon hatalmas röhögések, egymás szavába vágott beszélgetések, és fel-alá járkáló diákok törték meg a jármű csendjét. Én szokásomhoz híven Kiki mellé ültem, előttünk Heni és Kitt foglalt helyet, mögöttünk pedig Balázs és a legjobb haverja, Ákos beszélgetett. Egyébként ők a két rocker, tehát elég jóban vagyok velük. Balázs gitározik, Ákos pedig dobol. Van egy hobbizenekaruk is, ahova éppen énekest keresnek.

 - Ákos! – szólt hátra Kiki csábos hanggal – Mi újság az énekesekkel?

 - Még nem találtunk – felelt Balázs Ákos helyett – De már jó úton haladunk.

 - Nem próbálhatnám meg? – vette elő a kutyusos nézését Kiki, akinek minden álma, hogy énekes legyen.

 - Milyen zenét hallgatsz? – támasztotta meg könyökén, unottan az ablakban a fejét Ákos.

 - Őhm… One Direction... - kezdte sorolni, de abban a pillanatban Balázs el is csitította szegényt halkan, de határozottan.

 - Szó sincs róla.

 - Miért? – kérdezte lebiggyesztett szájjal.

 - Viccelsz? Mi minőségit játszunk, és nem olyat, amiben nincs egy hangszer sem!

 - De a popban is van hangszer! – erősködött Kiki, mire még én is csodálkozva felkaptam a fejem. Nem titok ugyanis, hogy a zenei ízlésünk nem igazán egyezik meg.

 - Mi? – kérdezte felvont szemöldökkel Ákos.

 - Hát… Az ének! A hangszálak a hangszerek! – felelte, mire egy emberként kezdtünk el röhögni. Kiki nem értette min, de továbbiakban ejtettük is a témát.

 - Mikor indulunk? – kiabált előre Tibi, a hátsó ülésekről, ahol természetesen a legrosszabbak foglaltak helyet;. Boti, Geri, Robi, és ő.

 - Fogd be Tibor! – kiáltott hátra Balázs, mire mindenki nevetni kezdett, Tibi pedig visszahúzott nyakkal csücsült tovább. Ha valakit el akarunk hallgattatni, azt legtöbbször a teljes nevén szólítjuk, mivel a legtöbbünknek elég hülyén hangzik. Tibor is ezek között az emberek között van. Elég gyerekes, de már megszokássá vált.

 - Mindjárt, csak még Gerzsont várjuk! – kiáltott hátra József bácsi.

 Amint meghallottam G nevét, ösztönösen lesütöttem a szemem. G az exem volt, tehát ő az egyetlen az osztályban, akivel nem vagyok jóban. Még csak két hete volt, hogy szakítottunk. Az ő kedvenc bandája is a Slipknot, az ő kedvenc színe is a kék, az ő kedvenc száma is a 8, és a kedvenc zeneszámunk is egyezik. Snuff. Egyszerűen nagyon szerettem, és nem csak én voltam elkeseredve, amikor végül szakítottunk, hanem az egész osztály is. De hogy miért is történt ez, mikor ennyire illettünk egymáshoz? Az, hogy bár ő tényleg nagyon kedves és figyelmes volt velem szemben, én minden titkunkat kikotyogtam a lányoknak, és sokszor voltam vele bunkó. Neki ebből elege lett, és inkább a Snuffból idézve, ezzel a mondattal hagyott el: „If you love me, let me go!” Életem legszörnyűbb napja volt. Azóta sem hallgatom ezt a számot, mert mindig elsírom magam rajta.

 - Jól vagy? – fogta meg a csuklóm Kiki, mikor látta, hogy teljesen magamba fordultam.

 - Persze! Azaz… Nem éppen – feleltem halkan, ő pedig megértően átölelt.

 - Jobb ez így! – simította meg a hajam, mire kiugrottam a karjai közül.

 - Miről beszélsz te? – kérdeztem teljesen felháborodva.

 - Figyelj! Lehet, hogy így kellett történnie…

 - Jelenleg nem a hülye bölcsességeidre van szükségem, Kiki, hanem arra, hogy megértően törölgesd a könnyeimet! Nagyon is jól tudod, hogy tökéletes pár voltunk!

 - Be kell, hogy valljad, hogy a te hibád volt! – vágta a fejemhez, mire teljesen lefagytam- Izé… Nem úgy értettem, sajnálom!

 - Tudom – suttogtam, elfátyolosodott tekintettel.

 Ebben a pillanatban lépett be G a busz ajtaján, és amilyen lendülettel felkaptam a fejem, ugyanakkorával sütöttem le ismét a tekintetem. A fiúk röhögve pacsiztak le vele, és mindenki kedvesen köszöntötte. Mindenki, csak én nem. Pedig szinte éreztem tekintetét a hátamba fúródni, és ettől csak még nehezebben tartottam vissza a sírást. De végül mellettem is elhaladt, és helyet foglalt Zoli mellett. Nos, igen. Zoli a másik gyerek, aki egyszerűen gyűlöl, amiért úgy viselkedtem a legjobb haverjával. Előtte sem szívlelt túlzottan, mert úgy érezte, hogy kisajátítom G-t, de amióta szakítottunk, azóta folyamatosan szúrós tekintetét kapom, és ezért inkább feléjük sem néztem.

 A busz motorja zúgni kezdett, és lassan kikanyarodtunk a megállóból. Egy pillanatnyi csend lepte el a járművet az indulás pillanatában, amit Boti ki is használt, és felkiáltott:

 - Fityma!

 Az értelmes hozzászólását persze mindenki hangos röhögéssel jutalmazta, egyedül József bácsi nézett rá mérgesen, de Boti ezzel nem is foglalkozott, csak ököllel ütögetni kezdte a mellette ülő Tibit.

 - Hülye! – kiáltott hátra Heni, egy fél mosollyal az arcán.

 - Kedves utasaink! Íme, egy átlagos 8.b-s pillanat! – csúszott le Tündi a székén a fejét fogva. Valószínűleg már meg is fájdult neki a hirtelen jött hangzavarban.

 - Te csak maradj csendben, Basznai, vagy inkább énekelj! – nyögte oda Boti, mire Kiki izgatott tapsikolásba kezdett.

 - Jó! Énekeljünk valamit! Mondjuk Rihannától a Diamonds-ot, azt mindenki ismeri! Shine bright like a diamond...

 Ekkor a fiúk hangos „Neee!”-be kezdtek, és valahonnan egy félig megevett szendvics repült az ülésünk felé.

 - Inkább hallgassunk ZENÉT! – mondta G, az utolsó szót kiemelve, mire összeszorult a gyomrom.

 És mikor mindenkinek tetszett az ötlete, a gyomrom még nagyobb bukfenceket kezdett hányni. G elővéve a telefonját, előre ment a buszsofőr mellé, és elővéve a busz mikrofonját, odatartotta az IPhone-ja hangszóróját. Pierce The Veil csendült fel a buszban, ráadásul a kedvenc számom tőlük, a Kind Of The Day. Éreztem, ahogyan teljesen elvörösödök, és arcomat inkább a tenyerembe temettem. A rockerek üvöltve énekelték a dalt, főként a mögöttem ülő Balázs és Ákos. Csak a lányok nyavalyogtak miatta, amiért mérges lettem, és inkább becsatlakoztam a dalolásba. A busz talán akkor volt a leghangosabb, amikor a „Hallgasson mindenki olyan zenét, amit szeret, max hangerőn!” ötlet jutott Cinti eszébe, és akkor mindenki mást nyomatott a telefonjából, amitől borzasztó hangzavar keletkezett, és már a korábban berakott Pierce The Veil számot sem lehetett hallani rendesen. Ez persze még rövidtávon is elég zavaró volt, és nem csak számomra, hanem József bácsi szerint is, és hangosan beleüvöltött a busz mikrofonjába:

 - Kapcsoljátok ki a mobilotokat, ha nem tudjátok kulturáltan használni!

 Itt először mindenki visszatartott levegővel, teljes csendben ült, aztán, szinte kikívánkozott, hogy valaki megint beüvöltsön valamit.

 - Neee! – harsogta Máté, mire egy emberként fordultunk felé – Nincs wifi!

 Újabb röhögés hagyta el a szánkat, aztán folytatódott az út elején lévő mászkálás, diskurálás, kiabálás, és néhány embertől éneklés. Én úgy döntöttem, hogy elhagyom egy kis időre a pop slágereket dalolászó Kikit, és inkább hátravonultam a fiúkhoz arra ügyelve, hogy még véletlenül se nézzek G szemébe. 

 - Ideülhetek? – kérdeztem mosolyogva Robiékat.

 - Há’ hogyne ülhetnél? – nézett rám Boti, és három picit ütött a combjára.

 - Őhm… Úgy értem, mellétek! – nevettem el magam, mire kicsit arrébb húzódott.

 - Miért is nem ezzel kezdted? – röhögött fel, majd lehuppantam az ülésre.

 - Bocs, azt hittem egyértelmű! – vigyorogtam rá, mire átkarolt.

 - Lizuskám! – kezdte.

 - Mit szeretnél, Botondkám? – kérdeztem vissza. Ő az egyetlen, aki így szólít.

 - Mondd csak! – folytatta.

 - Mit? – röhögtem el magam, kínosan.

 - Ti pontosan miért is szakítottatok G elvtárssal?

 Itt volt az a pillanat, mikor is egy gyors mozdulattal lesöpörtem a válláról a kezét, és visszatartott idegességgel így feleltem:

 - Erről nem akarok beszélni, bocs.

 - Azt hittem, szereted a jó, öreg Botond bácsit! – nézett rám, tettetett meglepődéssel.

 - Ne csodálkozz, hogy szingli vagy! – kiáltottam rá végül, és visszatrappoltam Kiki mellé. 

 Ezek után, valóban meglepetten bámult rám, de engem nem érdekelt. Arra gondoltam, hogy most az egyszer megtartom a magam titkait. Az én életem nem egy nyitott könyv, és jó lenne, ha ezt mások is felfognák.

 - Mi történt? – kíváncsiskodott Kiki.

 - Semmi! – legyintettem.

 - Semmi? Ugye csak viccelsz?! Totál igenek tűnsz – rázta a fejét.

 - Semmi, oké? Nem kötelező itt mindenkinek, mindenről tudnia! – üvöltöttem rá, és duzzogva kinéztem az ablakon.

 - Mi van Liza? Megjött? – röhögött fel Balázs mögöttem, aki a jelek szerint, mindent hallott.

 - Képzeld el, ezt sem kötöm az orrodra! – feleltem idegesen, és inkább bedugtam a fülembe a fülesem. Sajnos még így is hallottam, ahogyan a hátam mögött felröhögtek.

 A telefonom véletlenszerű lejátszásra állítottam, és valamiért pont a leglíraibb, legszomorúbb számokat adta be, így kénytelen voltam saját magamnak felállítani egy lejátszási listát. Abban a pillanatban, mikor végre kész voltam a listával, éreztem, hogy valaki megbökte a hátam, ezért idegesen kitéptem a fülesem egyik felét a fülemből.

 - Mi van? – néztem hátra, és akkor, megpillantottam G-t, amint mélyen a szemembe nézett.

 A szívem erős dobogásba kezdett, légzésem felgyorsult, és egyből megcsapott az a jellegzetes illata, amit eddig oly közelről megtapasztalhattam. Egyből képzelődni, és reménykedni kezdtem, hogy talán olyat mond, amitől a nyakába ugorhatok, megölelhetem, megcsókolhatom…

 - Kiengedsz? – kérdezte egyszerűen, megtörve a romantikus hatást.

 - Őhm… Izé… Ja. Persze, várj! Gyere! – dadogtam össze-vissza, és csak ez után a pár szó után húztam be a lábaimat, mire csak egyszerűen elsétált mellettem.

 Csalódottan sütöttem le a tekintetem, és abban a pillanatban újra egy lírai szám, a 'Til We Die csendült fel a fülemben. Ezt végighallgattam, és csak szomorúan néztem G után.

 - Liz! – szólalt meg hirtelen Kiki, mire kihúztam a fülemből a zenét – Sajnálom az előbbiért… Tudom, hogy ez az egész mennyire megviselt.

 - Semmi baj. Igazad volt – mondtam keserű mosollyal az arcomon, mire megölelt.

 - Nem csak a te hibád volt! Mindkettőtöké. Egy kapcsolatért két ember a felelős. Ha nem lenne olyan hisztis, még együtt lennétek – magyarázta megnyugtatóan.

 - Ja… - nyugtáztam, majd egy kis csend után ismét megszólaltam – Szerinted már semmi esély nincs arra, hogy újra összejöhessünk?

 - Hát… - kezdte, de akkor gyorsan hozzátettem:

 - Őszintén!

 - Nem tudom. Ez csak rajtatok múlik.

 - Ja. Csak rajtunk… - motyogtam magamban, és folytattam a cipőm orrának tanulmányozását, teljesen magamba fordulva.