A vita

 A buszon egy fokkal nagyobb volt a csend, mint amikor mentünk a szállás felé. Ám ez a pillanatnyi nyugalom mindössze addig tartott, amíg József bácsi meg nem számolt minket.

 - Valaki megint hiányzik – jelentette ki, mintha csak azt mondta volna; „Ma spagetti lesz ebédre”.

 - Sinya – harsogtuk egyszerre, az immár komikussá vált eltűnését.

 A buszsofőr már ösztönösen fordult volna vissza, ám abban a pillanatban lépett ki a WC-ből a keresett személy. Egy emberként röhögtünk fel. Sinya zavartan igazgatta szemüvegét, majd visszazuttyant a helyére. 

 Én zenét hallgattam, és az ablakból kifelé bámultam a tájat. A fákat, amelyek mellett elhaladtunk, szinte égette a nap. Sajnáltam is őket, hiszen mi aznap mentünk egy kis hűsítő strandra.

 - Na, a mai program! – kezdte József bácsi, amire ismételten csak egy fáradt nyögéssel tudtunk reagálni. Persze ez róla lepergett, hiszen meg vagyunk róla győződve, hogy az ofőnknek nincsenek érzései – Először egy kilátóhoz megyünk, amely mellett egy patak csörgedezik.

 Ösztönösen elmosolyodtam a művészi megfogalmazása miatt.

 - Aztán – folytatta, és megfordította a kezében tartott program lapot – Megtekintünk egy cseppkőbarlangot, utána bemegyünk a malommúzeumba és végül megebédelünk egy pizzériában.

 - Strand? – kérdeztük egyszerre, mert úgy tűnt, befejezte a monológját.

 - Ja, és persze elmegyünk a Tamási élményfürdőbe – tette hozzá „mellékesen”.

 A figyelmünk innentől ismét visszakapcsolt, és beszélgetni kezdtünk. Én is kinyomtam a zenémet, és hátrafordultam Ákosékhoz.

 - Nem akarok – jelentettem ki természetes arckifejezéssel.

 - Mi sem – vágták rá egyszerre. Működik az osztálytelepátia, tudták nagyon jól, mire céloztam.

 - Jóska bá minek talál ki mindig ilyen faszságokat? – kérdezte Balázs.

 - Talán azt hiszi, nem tudunk ellenni egyedül – sóhajtott Ákos.

 - Liz! – bökte meg a vállam hirtelen Kiki.

 - Mondd! – néztem rá, az arcán pedig valami reménykedés szerűt véltem felfedezni, bár elég nehéz volt bármiféle érzelmet kivenni a sminkje miatt.

 - Négyszemközt – súgta, mire megértően bólintottam, és odahajoltam hozzá – Van egy tervem! – kezdte.

 - Mi? – kérdeztem.

 - Ma összejövök Ábellel!

 - Minden kiránduláson ez a terved – vontam fel a szemöldököm. Nem ért nagy meglepetés.

 - Jó, jó, de most biztosan összejövök vele! Tudod, hogy úgyis együtt megyünk gimibe. Szerintem ez egy nagy lehetőség, így az osztály utolsó közös kirándulása alkalmából.

 A gimi. Mostanában elég nagy téma lett, hogy ki, hova megy, de sajnos az osztály eléggé szétszakad. Én, ha jól tudom, Robival, Ábellel, Kikivel és Ákossal fogok egy helyre járni. Szerintem ez édeskevés a tizennyolcas létszámhoz képest.

 - Na, és hogy akarod ezt most így hirtelen megoldani? – kérdeztem, és finoman elmosolyodtam.

 - Fogalmam sincs – sütötte le a szemét.

 - Szerintem kezdetnek beszélgess vele – ajánlottam fel – Nézd, most egyedül ül!

 - De miről? – nyögte elkeseredetten.

 - Kérdezd meg, mit hallgat!

 - Oké – sóhajtott – De mi van, ha hülyének néz, amiért csak úgy megzavarom?

 Én mosolyogva megcsóváltam a fejem, ő pedig értette a tekintetemből, hogy úgysem nézheti hülyének, elvégre osztálytársak, nincs megtiltva a beszélgetés. Nagy nehezen végül felállt, mély levegőt vett, és szerintem addig nem engedte ki, amíg Ábel mellé nem ért. Aztán csoda történ! Megszólította. Vigyorogva néztem végig a jelenetet, ahogyan Ábel megmutatta neki a telefonját, Kiki leült mellé, és ezek után együtt hallgattak zenét. Néha még össze is nevettek. Csak azt sajnáltam, hogy a barátnőm ezek után rám sem nézett. Na, mindegy, valószínűleg én is ilyen voltam, amíg G-vel voltam. Akkor jutott eszembe, hogy kedvem támadt egy kis Slipknotot hallgatni, így egy hirtelen meggondolásból odamentem hozzá.

 - Szia – böktem ki, de már meg is bántam. Zoli és G is úgy bámultak rám, mint ha egy vadidegen ember lennék, aki ráadásul meztelen és be van rúgva. Hm. Nem tudom, hogy jött ez a levezetés, de valószínűleg úgy néztek rám.

 - Háj – biccentett G.

 Remekül elbeszélgettünk.

 - Mutatsz zenét? – firtattam.

 - Mutatok – vonta meg a vállát, én meg elmosolyodtam. 

 Lehajoltam hozzá, ő pedig megosztotta velem a fülesét. Amikor éreztem az érintését a fülemen, kirázott a hideg. Hiába, az is egy erogén zóna. De jobb lenne, ha már nem fagynék meg rögtön annyitól, hogy G rám néz. Főleg, hogy nem szingli.

 - Ez jó. Mi ez? – kérdeztem, mert tetszett, amit hallottam.

 - Suicide Silence – felelte.

 - Átküldöd? – kaptam elő a telefonom.

 - Át.

 - Igencsak szűkszavú vagy mostanság – böktem ki véletlenül, majd zavartan lenéztem.

 - Te meg furcsán kedves – vágta rá. Éreztem, ahogyan a szívem ezerrel kezd verni, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

 - Ne haragudj, hogy próbálok ember módjára viselkedni veled – tettem aztán csípőre a kezem.

 - Csak csodálkozom, hogy ez előbb nem ment – mondta kíméletlenül. Tudtam, hogy ebből már nem jöhetek ki győztesen, de azért folytattam:

 - Egy olyan vérbeli seggfejjel, mint te, nem olyan egyszerű, tudod?

 - Miért is vagyok én seggfej? – röhögte el magát gúnyosan.

 - Talán mert két hetet sem szenteltél a szakításunk után depizésre, neked már rögtön össze kellett jönnöd valakivel – érveltem, szerintem jogosan.

 - Mi a szarért depizzek? Mert megszabadultam egy olyan lánytól, aki másra sem tud gondolni, csak magára? – kérdezte, már felemelve a hangját.

 - Aha! Szóval nem is szerettél! – tettem fel a mutatóujjam, amolyan „Most már minden világos” nézéssel.

 - De igen. Szerettelek. Te voltál az első, akit szerettem. És mindent meg is tettem érted. Azt hiszem, elég jó kapcsolatot építettem volna fel, hogyha te nem lettél volna akkora paraszt! Csodálkozol, hogy ezek után otthagytalak, és kerestem valakit, aki tényleg mindent megtesz, azért, hogy boldogak legyünk?

 Egy pillanatra lefagytam. Erre nem tudtam mit felelni. Dühös voltam, de valahol ott lebegett az, hogy mérhetetlenül szégyelltem magam. Tudtam, hogy igaza van, ezért végül csak ennyit mondtam:

 - Jól van! Akkor áldásom rátok!

 És sértődötten, vesztesen visszatrappoltam a helyemre. Az egész busz minket nézett. Még Ábelék is felkapták a fejüket. De akinek a tekintetét a legjobban éreztem a hátamba fúródni, az Balázs volt. Nem mertem megfordulni. Kiki sietett felém, és megérintette a vállam.

 - Liz! – kezdte.

 - Nem érdekel! Tudom, hogy elcsesztem – motyogtam, már-már sírás közeli állapotban. A busz szerencsére kezdte visszanyerni az életkedvet. Ismét beszélgetések zaja hangzott fel. Fogadok, hogy mi voltunk a téma tárgyai.

 - Ne mondj ilyet! Egy kapcsolatért nem egy ember a felelős! – próbált nyugtatni.

 - Hát ez az! – néztem rá immáron elfátyolosodott tekintettel – Ő tényleg mindent megtett, de én hálátlan voltam, és szemét! Sosem fogja ezt megbocsátani nekem.

 - Dehogyisnem! – simította meg a vállam – Próbálkozik ő, csak nehéz neki. Ő is nagyon szeretett, tudod jól!

 - Akkor most miért volt ilyen? – szipogtam, de közben tudtam rá a választ.

 - Azért mert szeretett – ismételte.

 - Jaj, Kiki! Én úgy sajnálom! – dőltem bele a karjaiba, és sírni kezdtem – Bár vissza lehetne forgatni az időt! Akkor mindent jobban csinálnék! Olyan kedves lennék vele, hogy soha, de soha nem szeretne ki belőlem!

 - Hidd el, minden rendben lesz! – suttogta a hátamat simogatva.

 És én hittem neki. Kikiben bízok a legjobban, mert ő mindig őszinte és segítőkész, ráadásul remek emberismerő. Mindenkinek kell egy ilyen barátnő!

 - Köszönöm – hajoltam el tőle, és letöröltem a könnyeimet.

 - Alap – biccentett.

 Ezek után egy pillantást sem vetettem G-re, sem pedig Balázsra, hanem kissé depresszív állapotban bámultam ki az ablakon, és közben folyamatosan kattogott az agyam. Úgy éreztem akkor, ez életem legrosszabb osztálykirándulása.